Valószínűleg én kimondottan ügyetlenül csináltam világéletemben az öltözködést és a könyvespolcra kerülő könyvek elrendezését. Ugyanis csak a praktikumra figyeltem mindkét esetben, azaz: öltözködés = legyen rajtunk alul-felül valami csini és lehetőleg minél többet viseljük éppen  aktuális kedvenc kiegészítőinket (amelyek nem igazán passzolnak össze minden esetben) valamint könyvespolc = könyveket tárolunk rajta. Egy dolgot azért éreztem, hogy valamiért nem voltam elégedett egyikkel sem, de hosszú nyomozás és önkritika kellett hozzá, hogy végre belássam, hogy tényleg érdemes ezekre is jobban odafigyelni a harmonikus összkép érdekében.

Na igen, vannak olyan szobák, ahol igazából teljesen mindegy, mit és hogyan dobálunk a könyvespolcra... de ha nem így élünk, akkor érdemes a styling-gal is foglalkozni

A könyvespolcos dolog úgy kezdődött, hogy amikor huszonéve összeköltöztünk, kiderült, hogy rengeteg könyvünk van, tehát jó nagy könyvespolcot vettünk, amire mindent felpakoltunk, leginkább témák szerint. Megvetéssel röhögtük ki azokat, akik "piros" vagy "kék" könyveket szereztek be x méretben, mert az még hiányzott a könyvespolcról. (Mondjuk ezt még most is megmosolyognám).

Most eljutottunk oda, hogy egy kicsit kipofozzuk a házat, és a kanapén ülve el is indult a vita, mi maradjon, mi hova kerüljön. Általában ezekben az igen fontos kérdésekben nem szoktunk egyetérteni, így a végső megoldás mindig az, hogy valamelyikünk nyel. A könyvespolc következett. Mondtam, hogy nekem tetszik, mire a férjem mondta, hogy szerinte borzalmas, szüntessük meg. Patthelyzet. Elkezdtem gondolkodni, hogy tényleg nem néz ki túl rendezetten, mert a kedvenc könyveink, az új szerzemények és néhány utazási emlék van rá bezsúfolva. Böngésztem a netet... természetesen a minimalista könyvespolcok általában úgy mutatnak jól, hogy a pakolható terület 10%-át töltik be igen átgondolt formájú tárgyak, és esetleg egy pár könyv. Ez nem sokat segített. Majd belefutottam a varázsszóba:

Bookcase styling - azaz könyvespolc styling

Azonnal felcsillant a szemem (és egy kicsit magamban fel is nevettem), és lázasan olvastam egyik cikket a másik után. Tanulságos volt, ezért megosztom veletek tapasztalataimat - és a saját könyvespolcunk rövid történetét is.

Egy csodás polc, szinte könyvek nélkül - Fotó: nestingwithgrace.com

1. Feng Shui - a kevesebb több

Egy időben sokat foglalkoztam ezzel a keleti térrendezési módszerrel, és egy tanítása ma is nagyon hasznosnak tűnik - nekem, mint állandó gyűjtögetőnek fényévekre helyezkedik el a mindennapi gyakorlatomtól - amely szerint szabaduljunk meg a haszontalan, értéktelen vagy rossz emlékű tárgyainktól (szemétbe vele, elajándékozni vagy nagyon elsüllyeszteni). Szóval a lényeg, hogy ha a lakásunkba nem illik a nagy, könyvtári könyvespolc, akkor válogassuk ki több körben azokat, amelyek igazán fontosak vagy nagyon tetszenek.

Ellentétek, ritmusok - érdekes ránézni egy ilyen dinamikájú képre

Nagyon rossz szokás pl. a könyvespolc egyes részeit kacatgyűjtésre vagy rakodópolcnak használni, erre inkább szerezzünk be egy kosárkát vagy dobozt. Majd ha újra és újra átvizsgáljuk tartalmát, rájövünk, hogy egyre több dologtól vagyunk képesek megszabadulni.

2. Ritmus

Egy könyvespolc akkor lesz szép, ha van benne valami ritmus, azaz bizonyos ismétlődés - akár színek, akár formák (főképp a dísztárgyakra gondolok itt) tekintetében. Ezzel jó ideig el lehet kísérletezni, de mindenképpen megéri a fáradságot. A cél az, hogy ha ránézünk a polcra, akkor leghőbb vágyunk az legyen, hogy odaüljünk elé, és egy könyvvel a kezünkben órákat töltsünk ott.

A/ vízszintesen fektetett vagy függőlegesen álló könyvek: ezt polconként vagy polcon belül is váltogathatjuk, izgalmas mintát kaphatunk, ha elég kitartóak vagyunk

B/ színek szerint rendezve: ez amennyire kiverte a biztosítékot 30 éves koromban, most annál mulatságosabbnak tartom, hogy megnézzem, mégis piros vagy kék könyvem van több...

Hm.. érdekes. Itt aztán tényleg színek szerint láthatjuk a könyveket, nekem ez így furcsa még mindig.
Fotó: http://nestingwithgrace.com/

3. Dísztárgyak

Ezek bármik lehetnek, akár dobozok, vagy éppen vázák, tálak, kis szobrok. A lényeg itt is az, hogy a stílus, méret, forma kiadjon valamilyen ritmust vagy szimmetriát. Gondolkodhatunk kisebb-nagyobb műalkotásokban is, amelyeket szintén elhelyezhetünk a polcokon.

Nekem ez a stílus áll legközelebb a szívemhez, kicsit eklektikus, de izgalmasak a dísztárgyak, és a fekete-fehér-bézs-türkiz szerintem a világ legtutibb színkombinációja. Fotó: carlaaston.com

Íme a saját (félkész) polcunk

Elkezdtem, sok mindent ki is szórtam vagy bedobozoltam, és most itt tart a styling. Közben át is került a szoba egy másik falára. Úgy döntöttem, hogy még egy kisit nézegetem, és majd lehet, hogy még hozzányúlok. Nektek hogy tetszik?

 Ha nem vagyunk elég szigorúak és fegyelmezettek magunkkal, vagy csak egyszerűen nincs az ilyesmiben gyakorlatunk, kísérletezzünk, nézegessük pár napig, aztán fussunk neki újra!

Vannak akik az életközépi válság (midlife crisis) létezését is tagadják, mások viszont behatóan foglalkoznak a témával. Nyilván rengeteg egyéni eltérés van, de az biztos, hogy ebben az életkorban egy markánsan körülírható új életszakaszhoz érkezünk. És hogy miért?

Vége van az építkezésnek

1. Család
- erre a korra már általában kirepülnek a gyerekek a családi fészekből, vagy ha a manapság jellemző "30 felett szültünk" kategóriába esünk, akkor is már kicsit önállóbbak, iskolás korúak, és a szülők jó esetben új dolgokra fordíthatják idejüket, pénzüket (a marketingesek is egyre inkább fedezik fel az "empty nester"-ekben rejlő vásárlási potenciált)

2. Karrier
- szinte biztos, hogy ebben az életkorban eljutottunk a szakmánk csúcsára, a legtöbb területen 15-20 év munkaviszonnyal mindenképpen elmondhatjuk, hogy szinte mindenben van már tapasztalatunk és kerültünk a lehető legkeményebb helyzetekbe is
- ez azonban azt is jelentheti, hogy már nem nagyon tudunk továbblépni, ilyenkor sokan egy második szakmába is belevágnak, ami azért nem kis vállalás

3. Egzisztencia
- felépítettük a család otthonát, és jó esetben nem adósodtunk el (ha igen, akkor pedig pont amiatt muszáj váltani a megszokott sémán)

4. Párkapcsolat
- általában első (20 éve tartó) vagy második (5-10-éve tartó) házasságunkat tapossuk. Persze itt aztán tényleg hatalmas a szórás. A lényeg, hogy ebben a korban már talán rájöttünk, hogy alapvetően mik az igényeink egy párkapcsolatban, és remélhetőleg képesek vagyunk azokat kommunikálni.

5. Lelki zóna
- felnőtt életünk első 20-30 évében talán a herceg fehér lovon és a királylány a fele királysággal mesék sugallatát követjük, szeretnénk megalapozni az életünket, megtalálni lelki társunkat. Sajnos azonban általában ennek a korszaknak a lezárásakor, egy igen érzékeny időszakban kell először szembenéznünk a halállal is: a nálunk eggyel idősebb generáció tagjainak, egy szülő vagy közeli hozzátartozó elvesztésével.

Milyen céljaink lehetnek 40 fölött?

1. Család
- pont amiatt, hogy már nem csecsemőket kell ellátnunk, egyre inkább kapunk vissza időt és talán pénzt is, amelyet érdemes ismét saját magunkra fordítanunk. Sportok, új hobbik, egy háziállat, utazás - ezekkel sokat javíthatunk életminőségünkön.

2. Karrier
- ez egy elég nehéz kérdés, mert minden szakma más életpályát rajzolhat. Én az egyik legfontosabb dolognak azt tartom, hogy figyeljünk oda a fiatalokra, az új trendekre. Nagyon nem jó, ha teljesen elszakadunk ettől. Léteznek olyan területek is, ahol viszont előnyt kovácsolhatunk "old school" módszereinkből, ezt is érdemes átgondolni.
- ha szerencsések vagyunk, akkor van ötletünk és tőkénk egy saját vállalkozásra, ez mindenképpen felpörgeti a napjainkat, ami nagyon jót tesz a lelkünknek is. Ez nem kevés munkával és idegeskedéssel járhat, így legyünk nagyon körültekintőek.
- egy teljesen új szakma, vagy legalább rokonszakma kitanulása is jó ötlet lehet, de minimum 5 év az, mire pénzt tudunk vele keresni (képzés + szakmai gyakorlat). A tanulás pedig elég sok időt elvesz, ez mindenképpen alapos szervezést igényel.

3. Egzisztencia
- ha megvan mindenünk, akkor elégedetten folyik az életünk. Sokan azonban éppen az elmúlt 10 évben adósodtak el a hitelválságnak köszönhetően. Talán itt az ideje, hogy egy drasztikus váltást lépjünk meg, és ne babusgassunk tovább tündérmeséket. Egy "downgrade" (lefelé váltás) rosszul hangzik, de gondoljunk bele, hogy mennyi mindent nyerhetünk vissza: pénzt, időt, nyugalmat... és ez már egy fél győzelem! Ha pedig mégis újra jól alakulnak dolgaink, mindent újra megvehetünk. Sok tanítás mondja azt, hogy ne ragaszkodjunk tárgyakhoz, anyagi javakhoz, mert az hosszú távon csak stresszt és problémákat szül. Ez bármilyen hihetetlen, teljesen így is van.

Ne hagyjuk el magunkat! Ha mégis nyugdíjba vonulnánk, akkor legalább tegyük azt stílusosan!

4. Párkapcsolat
- szerintem ebben is nagyon hasonlít az életközép a kamaszkorhoz: sokan teljesen újraírják elvárásaikat, elképzeléseiket. És ezzel nincs is baj, sőt. Végre megtehetjük érett felnőttként, hogy úgy éljünk, ahogy az nekünk jó. Nyilván ezzel jó, ha nem bántjuk meg a körülöttünk élőket, de az még fontosabb, hogy végre utat engedjünk legbensőbb vágyainknak, céljainknak (ezek ne elsősorban anyagi jellegűek legyenek - ld. feljebb). Semmiképpen ne írjuk le magunkat 50 évesen, mert azért jó esetben hátravan még 20-30 év, ami nem kevés idő.

5. Lelki zóna
- a legfontosabb mind közül az, hogy megtaláljuk és megtartsuk a lelki egyensúlyunkat. Ez az időszak az életünkben nagyon érzékennyé tehet (a feljebb említett okokból is), és itt ismét visszautalok az "Ízek, imák, szerelmek" c. film Balin élő tanítómesterének intelmére: "Ha nincs meg az egyensúly, elvész az erő." 
- azt tapasztalom, hogy éppen a 40-50 éves korosztálynak nagyon nehezére esik a lelki munka, hiszen nagyjából még abban az időben nőttünk fel, amikor semmiben sem szabadott hinni, pszichológushoz járni pedig ciki. Talán ideje ezen átlépni, és megkeresni a számunkra megfelelő módszert. (Nálam pl.: jóga/meditáció, buddhizmus, pszichológia).

A lényeg az, hogy 40 fölött éppen itt van az ideje annak, hogy foglalkozzunk és fejlesszük lelkünket, mert az életben igazából ez az egyetlen dolog, amely fölött 100%-os kontrollt gyakorolhatunk. (!!!) Mennyire nem használjuk ki ezt. Mennyire megengedjük időnként, hogy kibillenjünk az egyensúlyból, aminek okát utólag elég nehéz kibogozni. Ehhez sokszor nagyon kis dolgok is elegendőek tudnak lenni, vagy éppenséggel több kis és jelentéktelennek tűnő dolog együttállása. Ne higgyük azt, hogy testünk és lelkünk pontosan ugyanúgy működik, mint 20 vagy 30 éves korunkban, mert ez sajnos nem igaz. Nincs azonban ebben semmi rossz, vegyük ezt észre, és könnyítsük meg a saját életünket.

Legfőképpen pedig ne várjuk meg azt, amíg testünk is jelez, hogy lelkünk nincs egyensúlyban - rosszullétek, pánikrohamok vagy éppen betegségek formájában, mert onnan már sokkal nehezebb visszatornáznunk magunkat az egészséges állapotba.

Emlékszem, hogy 30 évesen, kommunikációval foglalkozva totálisan irrelevánsnak tartottam a "silversurfer" vagy ötvenentúli megnevezéseket. Nem is értettem, hogy miért kellene érett felnőttek igényeivel foglalkozni, hiszen ők már kész és bölcs emberek, rengeteg élettapasztalattal. Maximum a gyógykezelések és gyógyszerek vagy esetleg a nyugdíjbiztosítások közötti válogatás okoz nekik gondot. Ahogy azonban elhagytam a 40-et és az 50-hez közeledem, egyre erősebben érzem át azt, hogy bizony ez a korszak legalább annyira gyötrő lelki változásokat hozhat, mint a kamaszkor. Néhány kedvenc, nagyon könnyed film ennek bemutatására - és egy kis szórakozásra.

Egy tündéri páros: Diane Keaton és Jack Nicholson. Kép: port.hu

1. Minden végzet nehéz

Szenzációs vígjáték, két szuper színésszel, Diane Keatonnal és Jack Nicholsonnal. A vérnyomásmérős szexjelenettel szerencsére még nem tudok mit kezdeni, de biztosan annak is eljön az ideje. Imádom azt a részt, amikor kiderül a vén nőcsábász számára, hogy 60 felé nem csak a 30-as csajok jöhetnek be. Pazar az egész!!

2. Férfit látok álmaidban

Anthony Hopkins - az egyik kedvenc figurám a filmben - itt nem negyvenes, vagy ötvenes, hanem pontosan 73 éves, de tökéletesen végigkísérhetjük életközépi válságát: új kocsi, új külső, új és fiatal nő. Zseniális - mint általában minden Woody Allen-rendezés. Ez egyébként annak a 4 európai filmnek (Vicky, Christina, Barcelona - Éjfélkor Párizsban - Rómának szeretettel) a londoni része, amelyet a készítők a csodás városok pr-jének is szántak, szerintem hatalmas sikerrel.

3. Egyszerűen bonyolult

A Baldwin család legidősebb férfitagját talán senkinek sem kell külön bemutatni - ebben a filmben Alec Baldwin szinte saját magát alakítja: a felnőtt gyerekeit otthagyó apát (Kim Basingertől való viharos válása nagyon megviselte), aki egy hároméves kis terrorista és egy terhes feleség mellett próbál nagyon boldognak mutatkozni. Nancy Meyers jónéhány filmje nálam csúcslistás (pl. a Holiday és a fent említett Minden végzet nehéz), ez kevésbé, mert nem happy end a vége. Mármint nem olyan habos-babosan happy end. Ettől még iszonyú vicces jelenetek is vannak benne, és jó kárörvendve végignézni az 50-es szuperjóképű pasi nyűglődését új (fiatal) családjával. Ami persze nem szép dolog, de ettől még jól esik.

4. A kezdő (vagy inkább gyakornok)

Nem volt túl sok elvárásom a filmmel kapcsolatban, mert Anne Hathawayt valamiért nem szeretem (kivéve az Ördög Prádát visel c. filmben), de ez mégis klassz volt. Nagyon tetszik az az üzenet, hogy egy idős ember (Robert de Niro, kb. 70 évesen) lazán felveszi a kesztyűt, és beáll egy huszonévesek irányította startup-ba gyakornokként dolgozni. Bárcsak ilyen lenne a mi világunk is!

5. Ízek, imák, szerelmek

Irtó hosszú film, nem is annyira vígjáték, mint inkább romantikus, benne jónéhány unalmas, vagy túlságosan klisészerű jelenettel, de mégis van egy jó pár értékes üzenete. Javier Bardem a pedig az 1992-es Jamón, jamón óta egyik nagy kedvencem, így már csak őmiatta is szívesen megnéztem többször is a filmet. A mondat, amely mégis megragadt a fejemben a Balin élő gyógyítótól származik, aki azt magyarázza Julia Roberts-nek, hogy ha nincs egyensúly, elvész az erőnk. Mennyire igaz ez! És a legnehezebb, hogy mennyire kevés dolog is elég ahhoz, hogy felboruljon ez az egyensúly. Érdemes 40 fölött sokkal tudatosabban odafigyelni életünk minden részletére.

Ha eddig bármelyik film kimaradt volna, mindenképpen nézzétek meg!

20-30 éves korom között hullámokban különböző mániák törtek rám: reformkonyha, buddhizmus, vegetáriánus étrend, reflexológia, természetgyógyászat... de aztán mindig volt egy pont, ahol úgy éreztem, túl sokat "követelnek", túlságosan fel kellene adnom korábbi nézeteimet, és ezért már nem hittem bennük. Aztán jöttek a meggyőzni próbáló "ismerősök" a homeopátiával, étrend kiegészítő superfood tablettákkal - de eddigre már ellenállóbb lettem. Én ezekben a témákban inkább konzervatív vagyok, de azért a szórakozás kedvéért szívesen belekóstolok mindenbe - mértékkel. 

Az viszont biztos, hogy az ékszerként viselt talizmánok nagy hatással vannak rám a mai napig. És hogy melyikek? Olvassátok el alább.

Emlékeztek Madonna cérnakarkötőjére? Ariana Grande szintén hisz benne...

A talizmánoknak varázserőt tulajdonítanak, amely tulajdonosának szerencsét hoz, vagy megvédi őt a gonosztól, bajtól. A szó eredete arab, de a görög nyelvben is megtalálható, és jelentése arra utal, hogy valamiféle rituáléhoz kapcsolódott.  Manapság a legelterjedettebb a különféle vallási szimbólumok viselése - pl. a keresztény kereszt vagy hal, a zsidó Miriam keze, az egyiptomi Hórusz szeme, Jin és Jang a taoizmusban, és még sok hasonló jól ismert motívum. Ugye mindenki emlékszik Madonna vörös cérna-karkötőjére, amely a Kabbala misztikus jelképe?

Vallási eredetű jelképek, amelyeket szívesen viselünk talizmánként is

Ma sokszor mindenféle jelentés nélkül, pusztán a divat kedvéért is hordunk talizmánokat. Nagy ékszergyártók teljes kollekciókat építenek erre, amely azonban szerintem pusztán egy belvárosi üzletben bankkártyával megvásárolva pont a lényegtől, a rituálétól, érzelmi töltéstől fosztja meg új tulajdonosát. Persze ettől még csodás ékszer lehet. 

A nagy ékszergyártók is rájöttek, hogy hatalmas az érdeklődés a varázserejű, vagy
természetes "rezgésű" ékszerek iránt

De mégis mit jelenthet a mai rohanó világban egy ékszer, melynek jelentése van? Pontosan ennyit. Csodálatos, hogy egy ékszert kisebb-nagyobb feltűnés nélkül mindenütt viselhetünk, és eldönthetjük, hogy csakis mi tudjuk a jelentését, vagy esetleg másokkal is megosztjuk azt. Ez lehet egy emlék, lehet egy élmény vagy akár egy emlékeztető valamilyen fogadalomra. Engem általában megöl a kíváncsiság, ha valakin egy érdekes ékszert látok - ezért azonnal ki is faggatom az illetőt a jelentéséről.

Mostanában ezeket szeretem hordani:

1. Mágikus ékszerek

Egyszer ajándékba kaptam egy KOCHI ékszert és a hozzá tartozó feltáró beszélgetést. A mai napig nem hiszek abban, hogy egy "féldrágakő rezgése" hatással tud lenni az auránkra (bocs Fruzsi!), de egy nagyon jót beszélgethettem a cég alapítójával az aktuális problémáimról, magamról, amelyhez közösen választottunk nyakláncot és karkötőt. Mivel kellett egy rituális fogadalmat is tennem, amelyet ezek az ékszerek a viselésükkel még meg is erősítettek, végső soron a KOCHI karkötőm elérte a célját: minden nap tudatosan figyeltem arra az adott problémára (akkor éppen azon keseregtem, hogy hogyan adjak osztatlan figyelmet ovis kislányomnak). Vagyis akár hiszünk a varázserőben, akár nem, a dolog működik, pusztán azért, mert mindig emlékeztetett arra, hogy figyeljek arra a bizonyos dologra, amin változtatni szándékoztam. Kb. úgy, mint a fridzsiderre ragasztott lapos hasú modellek fotói, akik azt hivatottak megakadályozni, hogy újabb nassolnivalót szedjünk elő.

 Időnként most is hordom ezt az onyx karkötőt, amelynek kicsi, fekete borsszemei erőt adnak

2. Emlékek nyaralásokról

Amióta iskoláskorú lett a kislányom, valahogy hagyománnyá vált (na jó, az első pár alkalommal inkább kisírta), hogy ő is részese lehessen ékszervásárlási (bizsu, maximum ezüst jöhet ilyenkor szóba) mániámnak. Nekem ilyen alkalmakkor mindig fontos, hogy kézműves darab legyen vagy valami éppen divatos design, vagy legyen rajta valami, ami az adott helyre emlékeztet.
Imádom ezeket hordani, sőt így már anya-lánya darabként még kedvesebbek a szívemnek. Az egyik ilyen páros darabunk a nyáron Párizsban a Diadalív tetején vásárolt ezüst karkötő, télen pedig az athéni Plaka kézműves negyedében barangoltunk 2 órán át, mire megtaláltuk a szívünknek legkedvesebb darabokat.

A párizsi, nyári emlékek egy hidegebb tavaszi sétán is jól jönnek...

Anya-lánya szett Athénból - és egy telelés emléke

3. Fitness óra

Nem is tudom, milyen indíttatásból, de a tudatos élet jegyében nemrég az egész családnak rendeltem fitness karórákat. A Misfitre esett a választásom, mert nagyon jó áron volt, láttam már egy barátnőmnél is és úgy gondoltam, jó szórakozás lenne kipróbálni. Nem mondanám, hogy a svájci óra megbízhatóságával, de méri a mozgásunkat és az alvásunkat is. Ez két nagyon fontos dolog, mert ezeken a területeken hajlamosak vagyunk magunkat ámítani. Szóval nekem tetszik. Nagyon vicces az is, hogy az aktuális időt kisebb fejtörés kibogarászni a villódzó pöttyökből, de gyerekként tudok örülni, hogy ugyanezek a pöttyök, mint valami kis ünneplő tűzijáték, többször körbefutnak, ha teljesítettük a kitűzött célt.

Imádom a pinket, de most már csak visszafogottan hódolok ennek a hóbortnak

Én a tudatosságban hiszek - most már, így 40 fölött - és minden eszköz, ami ebben egy kicsit is tud segíteni azzal, hogy emlékeztet bennünket a legfontosabb céljainkra, jó szolgálatot tehet. Nyilván jó lenne oda elérni, hogy a motivációt és a kellemes emlékeket mindenféle kütyü nélkül is bármikor előhívhassuk magunkban, amikor csak szükség van rájuk.

Valahogy 40 éves korunkra minden kialakul körülöttünk, a szokásaink, az elveink, az ízlésünk... és ez biztonságot ad. Nem kell gondolkodnunk, minden megy rutinból. Ebben a látszólag remek lelki békében ha mégis adódik valami váratlan helyzet, akkor pedig előrántunk a tudatalattinkból valamilyen sémát, és csak jó esetben vesszük észre, ha nem igazán vált be. És hogy miért van ez? Mert egyszerűen egy idő után elalszik az éberségünk.

Mégis hogyan vegyük rá magunkat, hogy időnként felébredjünk és önvizsgálatot tartsunk?

Én sajnos elkövettem azt a hibát, hogy a fent leírtak szerint szép lassan abbahagytam az állandó kétkedést és megkérdőjelezést, ami kívülről akár bölcsességnek is tűnhet, de sajnos nem az volt. Az a legnagyobb baj, hogy szép lassan hozzá tudunk szokni a "kicsit rossz" dolgokhoz, és ezért már akkor sem vesszük észre, amikor nagyon intenzíven rossz lesz. Ilyenkor már valóban boldogtalannak érezhetjük magunkat, csak sajnos nehéz rájönni, hogy pontosan mi is váltja ki a frusztráló érzést - mivel apránként adagolva kaptuk.

Néha nagyon jó érzés elgondolkodni magunkban az élet értelmén - de cselekednünk is kell 

Azt hiszem nekem az volt a nagy pofon, amikor a kislányom tavaly nyáron a tengerparton megkérdezte, hogy miért nem mosolygok. Az nagyon kiborító érzés volt, de be kellett látnom, hogy valóban már csak kívülről mosolyogtam ha nagyon kellett, belülről már egyáltalán nem.

Az hogy ennek mi volt az oka, még csak bogozgatom, és azt sem tudom egyelőre felmérni, hogy melyik dolog borított ki a legjobban:

- éveken át sikertelen próbálkozások a gyerekvállalással (ennek azért végül szerencsére sikeres lett a vége)
- egy szülő halála
- a gazdasági válság hatásai a munkánkra (kereseti és álláslehetőségek)
- a hitelválság
- egy építkezés a maga visszacsinálhatatlan tévedéseivel

... még folytathatnám a sort. A lényeg az, hogy én azt tapasztaltam, hogy a jó öreg "fake it till you make it" (azaz tettesd a tökéletest, amíg nem megy igazából) stratégia nem igazán válik be hosszútávon, max. gyors tünet-eltüntetésre alkalmas. Vagyis hiába csináltam úgy, mintha ezek a problémák nem lettek volna óriásiak, mert igazából azok voltak. De a megszokott rutinokat futtatni sokkal nagyobb biztonságot adott, mint szembenézni a valósággal és esetleg változtatni valamit. Ez azonban előbb-utóbb kiégéshez vezethet, amit nehezen tudunk időben és ráadásul saját magunkon diagnosztizálni.

A baj az, hogy egy idő után épp a megszokott keretek zilálhatják szét a boldogságunkat

Télen egy teljes hónapot Görögországban töltöttünk, szerény, de nagyon barátságos környezetben. Itt döbbentem rá ismét, hogy pontosan mi is kell ahhoz, hogy boldog legyek. Valójában nem sok. Friss tej, jó levegő, sok alvás, sok beszélgetés, sok idő olvasásra, filmnézésre... Itt sajnos azzal is szembe kellett néznem, hogy valójában évek óta erőn felül kell teljesítenünk, hogy a jelenlegi (ld. építési tévedések!!) házunkat fenntartsuk: igazából teljesen feleslegesen. Manapság már befektetésnek sem mindig az igazi egy ingatlan - ha meg lakni sem az, akkor tényleg hiábavaló az erőlködés. De én ahhoz szoktam hozzá, hogy nem költözgetünk állandóan, amink van, "azzal főzünk". Máig nem tudom megmagyarázni, hogy miért élt bennem ennyire sokáig ez a tévhit. Bizonyára pár éve mint státuszszimbólum is fontosnak tartottam azt, hogy hol lakunk. 

Telelni egy nyaralóban okozott kihívásokat - de tanulságos is volt, hogy rájöjjünk, mi is kell a jóléthez

A lényeg az, hogy bár úgy tűnik kívülről, hogy egy szép és nagy ház pontosan a biztonságot, kényelmet, nyugalmat adja, nagyon nem mindegy, hogy ezért milyen árat fizetünk. Érdemes időnként megállni, megvizsgálni és újraértékelni életünk fontos területeit:

- lakhatás és fenntartási költségek
- életmódunk a mindennapokban
- étkezésünk
- hobbijaink
- munkánk
- baráti körünk
- házasságunk

Persze, mindig mindent lehet jobban csinálni - ez természetes. De belegondoltatok már abba, hogy IGAZÁN MÉLYRE ásva pontosan mik az érzéseitek? Valódi elégedettség vagy inkább csak egy túl régóta berögzült szokást követünk gondolkodás nélkül?

Én végre leástam, és rémisztő felismerni a nagy tévedéseket. A görög út óta van terítéken a házhoz való viszonyunk, ami pénzügyi szempontból egyértelműen egy "igen, adjuk el". De
- itt nőtt fel a kislányunk, aki nagyon kötődik a házhoz és a környékhez
- kicsit ijesztő belegondolni, hogy helyette mégis hova tudunk majd hirtelen költözni
De mindezeket átgondolva végre sikerült meghoznunk a nagy döntést, változtatnunk kell - hiába gondoltuk évekkel ezelőtt, hogy végleg itt és így telepedünk le. Hogyan lehet ezt a nagy változtatást a lehető legkevesebb stresszel túlélni?

Mi is az a "napi dobozolás"?

Erről kb. 20 éve olvastam egy Dale Carnegie könyvben ("live in one-day compartments" - azaz napi "dobozokban" éld az életedet), és nagyon megtetszett. Az a lényege, hogy jövőn való általában teljesen felesleges aggódásunkat úgy is csökkenthetjük, ha elhisszük, hogy egy nap alatt csak egy napnyi dolgot tudunk megcsinálni (ez ugye nem bonyolult), tehát ne is tervezzünk egy napra többet. Ha pedig megterveztük az adott napi teendőinket, akkor onnantól kezdve már csak arra koncentráljunk. Ezután a "nagy képet" bőven elég homályosan, részletek nélkül, tényleg csak nagy vonalakban látnunk. Így biztosan hatékonyabbak leszünk, mert van esélyünk az aggódás helyett a valós feladatokkal foglalkozni, ha pedig végrehajtottuk, az elégedettséggel fog eltölteni. Ne feledjük, hogy ez azért is fontos, mert viszonylag rövid idő alatt is történhetnek olyan nagy, rajtunk kívül álló változások, hogy azokat lehetetlenség lenne előre számításba venni. Ezzel a módszerrel viszont a figyelmünk nagy részét valóban az aktuális teendőkre tudjuk fordítani. A nagyon sikeres mindfulness technika is részben hasonló szemléletre épít. (itt utalok is rá: 5. pont). Akinek könnyebb, az úgy is elképzelheti, hogy egy nap az egy "fülke" - nem nézünk belőle semerre, csak az aznappal foglalkozunk.

Egy nap - egy doboz, és csak erre összpontosítsunk

Ha nem is egy naposra, de kisebb szakaszokra szinte minden "projektet" szét tudunk bontani. Ez azt jelenti, hogy ahelyett, hogy feleslegesen már most azon görcsölnék, hogy ha eladjuk a házunkat és nem találunk elég gyorsan másik megfelelőt akkor hogyan és melyik iskolába fog a gyerek szeptemberben járni, hol fogok kutyát sétáltatni - felbontom a nagy változtatást több kis fázisra:

1. Lakás felkészítése az eladásra
2. Lakás eladása
3. Részletek megtervezése (időzítések)
4. Új lakás vagy bérlemény keresése
5. Új élet berendezése

A FORRADALMI gondolat emögött pedig az, hogy egyszerre csakis és kizárólag egy fázisra koncentráljunk. Amennyiben az teljesült, minden kis részfeladatával együtt végrehajtottuk, akkor és tényleg csak akkor kezdjünk el foglalkozni a következő lépéssel. Ez egyébként az irodai munkában is nagyon beválik, de akár egy sima napi teendő lista esetén is. Így kevésbé vállaljuk túl magunkat és nekem pl. sikerült megszabadulnom (na nem 100%-ban, de azért jelentősen) a pánikolástól.

Totál logikus az egész, mégis bizonyos típusú embereknek borzasztóan nagy nehézségeket tud okozni ez a fajta gyakorlatiasság és fegyelmezettség - többek között nekem nyilván.

Találtam egy app-et is, ami végre bevált a napi tervezésben (először is nagyon jó az emlékeztető csilingelése, másodszor pedig egy gombnyomással lehet a feladatokat ide-oda tologatni a "plan your day" funkcióval). És meg is dicsér, ha mindent kipipáltam...  További infó róla itt: any.do. Bírom a tech-dolgokat, és ez az app végre bevált a napi teendők tervezésénél

A legfontosabb az, hogy ha fizikai szinten már megtaláltuk a számunkra megfelelő és fenntartható állapotot, mindenképpen érdemes folytatnunk vagy elkezdenünk lelkünk ápolását is. A buddhisták szerint például 49 éves korunk felett már nem a fizikai mivoltunk, hanem a bölcsességünk az, amit építenünk, töltenünk kell. Ez nem rossz gondolat, de ha az anyagi létünk mégsem fenntartható, akkor mielőbb változtassunk rajta!

Három hete voltunk egy pár napot Londonban, és hatalmas örömmel tölt el, hogy olyan dolgokat tudtunk csinálni, amit a 10 évesünk is élvezett (azaz nem mentünk egymás agyára). A séta nagyszerű foglalatosság egy nagyvárosban is: rengeteg a látnivaló, érezhetjük a város lüktetését, megfigyelhetjük a sokféle embert, spontán felfedezéseket tehetünk és nem mellesleg fizikailag is remekül elfáraszt. Londonban nem könnyű erre olyan helyet találni, ami érdekes de mégsincs tömeg.

Előző bejegyzésemben a közlekedésről, szállásról, shoppingolásról olvashattatok - és hogy ne legyen hosszú, íme itt a második rész a kedvenc sétánkkal, evés-ivással. Vendéglátó főiskolás tanulmányaimból és tapasztalataimból is arra emlékszem, hogy a brit gasztronómia azért nem annyira kifinomult, hogy érdemes lenne rá odafigyelni. Egyetlenegy ételt készítettem el akkor, az a "yorkshire puding" volt, amelyet hagyományosan sültekhez tálalnak. Elég megnézni az összetevőket, és már tudhatjuk is, hogy egy semleges, lisztes köret - végülis ez az angol galuska megfelelője. Sőt, arra is élénken emlékszem, hogy 20 éve, amikor még nem volt kávé-forradalom, és kértem egyet London egy menő kávézójában, kb. 2 deci löttyöt (azaz amerikai kávét) kaptam, amit nem is bírtam meginni. De szerencsére Anglián is végigsöpört a gasztroforradalom, van Jamie Oliver, Gordon Ramsay...

Fish & chips - azaz bundázott hal sült krumplival

Ételek terén kihagyhatatlan a "fish and chips", amelyhez a köret nem a magyar értelemben vett chips-et, hanem sült krumplit, "pommes frites"-t jelent. A hal pedig hozzá egy vagy több szép szelet, bundázott rántott hal, amely általában tőkehal, és sörtésztába (ez nagyjából egy tej helyett sörrel készült sűrű palacsintatészta, sütőporral, kukoricakeményítővel) forgatva sütik meg. Jár még hozzá zöldborsó(püré) is. Két másik fogás, amelyeket szintén kaphatunk a pub-okban, a burger és a club szendvics. Gyerekkel viszont sok pub-ba nem lehet bemenni 18.00 óra után. Éttermek között van jó és rossz tapasztalatunk is, a globális láncokat és egyéb franchise-ok nagy részét azért mindenképpen megéri kihagyni.

Southbank séta: Tower Bridge - St. Paul's Cathedral

Mivel közel 25 éve kint élő barátnőm szállásolt el bennünket pár éjszakára, követtük ajánlását, és tettünk egy tényleg klassz sétát - amit 2 nap múlva meg is ismételtünk:
- láttuk a Tower Bridge-t, ami az egyik legfontosabb jelképe a városnak, sőt át is sétáltunk rajta
- majd végigsétáltuk a Temze déli partján (Southbank)
- átkeltünk a Millenium hídon (amely egy gyalogos híd)

Nagyon vonzanak az ikonikus építmények, így én külön élveztem ebben a sétában, hogy még sokáig vissza-visszapillanthattunk a Tower Bridge-re

De nézzük, mik voltak a legjobb élmények:
Érkezés metróval a Tower Hillhez. Mi egyszer DLR-rel a Tower Gateway-hez érkeztünk. Itt azonban sajnos nem jó kijáraton mentünk ki, így abszolút rossz irányban és nem is túl szép környéken kóvályogtunk jó 20 percig. Egyszercsak azonban elénk ugrott egy gyönyörű luxuskikötő és iroda/lakópark, a St. Katharine Docks, szóval megérte eltévedni.

A Tower Bridge-n a legmeglepőbb dolog a kislányunknak a nagyon rikító, türkizkék festés volt. Iszonyúan fújt a szél, de azért átküzdöttük magunkat, majd elindultunk a folyóparton felfelé. Itt az első gyerekbarát, vagy inkább tinibarát megálló a Hays Galleria volt, amelynek a passzázsában egy 1987-ben megalkotott menő szobor áll, "Navigátorok" címmel. Szóval itt kávéztunk, majd sétáltunk tovább.

A déli partról tökéletesen láthatjuk a "City"-t, London belvárosát, pénzügyi központját 

A London Bridge alatt nem lehet a parton átmenni, így egy kicsit távolodva a Temzétől kell átkelni a hídra vezető úton, majd a Southwark Cathedral mellé érkezünk (fent vonatok járnak). Na itt egy szuper streetfood piac található (Borough Market), ahol a paellától kezdve a pastramin, a jamaicai szendvicsen át a burgerig mindent lehet kapni, és állva-ülve megenni. Isteni ételeket ettünk itt.

Nagyon bájosak a vörös téglás épületek és a rengeteg zöld növény...

Majd ismét a Temze felé haladva kis utcákon mentünk, itt azért már nagyobb volt a tömeg. Elhaladtunk a Winchester Palota romjai mellett - a régi nagyteremnek egy egész fala áll még. A középkori London egyik legnagyobb épülete volt, a XIII. században építették, a winchesteri püspökök "szállodája" volt, de 1814-ben leégett.

A Globe Színház volt a következő állomás. Mielőtt odaértünk volna, véletlenül betévedtünk a színház adminisztrációs épületébe, ahol alul volt egy menza  - legközelebb biztosan megnézzük magunknak a választékot. 1599-ben Shakespeare társulata építette meg a Temze déli partján álló színházat, amely azonban hamarosan sajnos leégett. Egyszer újjáépítették, de 1644-ben lebontották. 1997-ben elkészült az eredeti deszkaszínház korhű másolata, amely azóta is élénk színfoltja a város kulturális életének. Az előtérben nézelődtünk egy kicsit (+mosdólátogatás, amit ha szerencsénk van, jól el lehet intézni múzeumokban vagy szállodákban).

A korábban imbolygó gyalogoshíd - háttérben a St. Paul katedrálissal

Innen a Milleniumi hidat már el sem lehet eltéveszteni - természetesen 2000-re készült el, de hamarosan le is zárták, mert érezhetően instabil volt. A hibák kijavítása után 2 évvel később nyitott újra. Ahogy átérünk a gyakran szeles Temze fölött, bal kéz felöl a City of London Schoolt láthatjuk, ami egy hatosztályos fiúiskola.

Ami most kimaradt, az a Soho és a nagy kedvencem, a Covent Garden - oda mindig elmegyek, ha Londonban járok, mert egy mozgalmas piac éttermekkel, kávézókkal és szórakoztató (a gyerek imádja) utcai művészekkel.
Imádunk utazni! Ti?

18 évesen, ha minden jól megy, úgy érezzük, hogy tökéletes lények vagyunk, mindent tudunk, amit kell és mindent  pont úgy kell jól csinálni, ahogy mi csináljuk. Kezdődhet az élet. Aztán néhány kivételes esettől eltekintve előbb-utóbb szembesülünk azzal, hogy mégsem úgy alakult az életünk, ahogy elképzeltük. És fogalmunk sincs róla, mit tehetnénk.

Életcélok: ha legmélyebb álmunkból felkeltenek is tudjuk, mit akarunk

Legalábbis én így voltam ezzel. Mint ahogy egyik első bejegyzésemben is fejtegettem, számomra az életcélok a családra és az anyagi jólétre vonatkoztak. Az, hogy egészségesen éljek, sportoljak, 20 évesen magától értetődő eleme volt az életemnek. Az, hogy jól érezzem magamat a bőrömben - a fentiek automatikus következményének tűnt. Tehát nem nagyon  aggódtam, éltem az életemet, történtek a dolgok, szép életet építettünk fel magunknak - mint család is. Majd jött a válság, a családi felelősség, jött "a negyvenesek az új hatvanasok" - azaz pár év alatt jelentősen beszűkültek a lehetőségek. Szembe kellett nézni azzal, hogy megváltoztak körülöttünk a körülmények.

Szép dolog egy másik embernek örömet szerezni, de csak akkor, ha mi magunk már jó irányban állunk

A régi álmokhoz a végsőkig tudunk ragaszkodni

Egy csomó dolgot kijelentettünk hangosan vagy magunkban 25-30 éves korunkban: hol szeretnénk lakni és hol nem, milyen helyeken és hogyan szeretnénk nyaralni, és egyáltalán, hogyan fogjuk élni a mindennapjainkat. Amikor pedig a mindennapok jócskán megváltoztak, furcsa módon még akkor sem raktam össze magamban, hogy az életcéljainkon is ideje változtatnunk - pedig egy üzleti tervet egy ilyen helyzetben kérdés nélkül, azonnal újraírnánk.

Így egyre frusztrálóbbá váltak a mindennapok is. Hiába mondogattam magamban, hogy én aztán tudom, hogy megváltoztak a dolgok, a fejemben élő elképzelés (mitől is leszünk tökéletesen boldogok) semmit sem változott. Pedig nagyon is logikus dolog időnként újragondolni céljainkat, mert korántsem biztos, hogy ugyanaz tesz boldoggá bennünket 20 évesen, mint 40 évesen. Mint ahogy az sem biztos, hogy muszáj erőn felül küzdenünk azért, ami pár éve különösebb fáradozás nélkül az ölünkbe hullott.

Nagyon nehezen emésztettem meg azt a hozzáállást, hogy teljesen rendben van, ha időnként, átmenetileg - de akár jó pár évre - feladjuk a régi álmot, és egy sokkal rugalmasabb, könnyebben kezelhető, de legfőképpen egy fenntartható megoldást keresünk. Aztán még mindig visszatérhetünk az eredeti tervhez. De az is lehet, hogy időközben rájövünk, hogy már sokkal fontosabb lett az "odavezető út", a részletek, a mindennapok minősége.

A megszokás biztonságot ad...

Sok céges tréning szól arról, hogyan priorizáljunk dolgokat, és ha a felállított fontossági sorrenddel egyetértünk, akkor onnantól kezdve nem kell már azon külön gondolkodnunk, hogy mit mikor csináljunk meg. A gyakorlatban azonban ez mégis egy nagyon nehezen kivitelezhető dolog, ugyanis észrevétlenül igen gyakran visszatérünk a megszokásokhoz. Így hiába mondtunk áment egy tökéletes tervre, mégsem aszerint cselekszünk. Sok odafigyelésre és fegyelemre van szükség ahhoz, hogy a berögződött menetrendtől végre eltérjünk, és rajtakapjuk saját magunkat, ha elkezdünk visszacsúszni a régi kerékvágásba. A megszokott dolgok biztonságérzettel töltenek el bennünket, ami az emberi faj túlélése szempontjából életfontosságú volt, de ez a hozzáállás egy túlbonyolított, civilizált életben már sokszor egyáltalán nem működik.

A feladat: megtalálni a SAJÁT céljainkat

Gyerekként meg akarunk felelni a szüleinknek, tanárainknak.... aztán később a szomszéd néninek, a pasinknak, a barátnőnknek, az iskolatársainknak, a kosáredzőnknek, a zongoratanárunknak és sorolhatnánk. Ezek az újabb és újabb plusz-elvárások időnként észrevétlenül pakolódnak ránk, miközben végig azt hisszük, hogy még mindig a saját elképzeléseink szerint csináljuk a dolgainkat, és szinte semmi fáradságot nem jelent még 1-2 extra szempontot figyelembe vennünk. Ebből azonban előbb-utóbb sodródás lehet, és olyankor már teljesen jogosan érezzük azt, hogy nem is mi irányítjuk a saját életünket. Ez pedig nagyon bénító érzés.

Én most tanulom azt, hogy folyamatosan "ellenőrizzem", hogy amit és ahogy éppen csinálok, az valóban az-e, amit szeretek, ami boldoggá tesz és feltölt. Ha "nem"a válasz, akkor végre teszek ellene, hogy másképp csináljam, vagy jelezzem a környezetemnek és megtegyem a szükséges - néha igenis kényelmetlen lépéseket. 

Titkos álmom, hogy egyszer tengerparton éljek

Honnan tudjuk, hogy mit akarunk?

"Hunyd be a szemedet, és képzeld azt, hogy:
- a világ legjobb helyén laksz
- azokkal vagy, akiket a világon a legjobban szeretsz
- az a munkád, amiről mindig is álmodtál... stb." Majd hasonlítsd össze azzal, ami felé most éppen tartasz.

Ha ez nagyon nem megy, akkor kísérletezhetünk először kis, hétköznapi dolgokkal is:
- ha holnap azt tehetném amit akarok, akkor mit csinálnék? 
- majd próbáljuk megteremteni ennek a bizonyos, vágyott tevékenységnek a lehetőségét
- ha ez akadályokba ütközik, kezdjünk el végre egy kicsit küzdeni, harcolni érte - udvariasan, de határozottan mondjuk el az érintetteknek, hogy mit szeretnénk (ezt nevezik asszertív viselkedésnek - amit én nem igazán tanultam meg gyerekkoromban).

Nekem ez kezd beválni, egyre több mindenben tudom alkalmazni. Persze visszaesések mindig vannak. Azonban amikor már egészen sok területen és ügyben viselkedünk így, követve a saját és nem a szerintünk mások által elvárt vágyainkat, akkor katartikus élmény az a felismerés, hogy már nem is biztos, hogy ugyanaz az célunk, amiről éveken át azt gondoltuk, hogy anélkül nem is tudnánk élni.

Változni és változtatni nagyon nehéz, de szükséges. Ha nagyon elakadunk, érdemes akár profi segítséget (pszichoterápia) is igénybe venni. De ehhez az kell, hogy felismerjük, hogy változtatnunk kell. Nem a másik emberen, nem a körülményeken, hanem a saját gondolkodásunkon, viselkedésünkön. Ezt pedig nem könnyű belátni, főleg azért sem, mert úgy vagyunk kódolva, hogy a megszokás hatalmas biztonságérzetet ad.

Olvassátok el vendégcikkemet a 365letszikra blogon is - ahol arról mesélek, számomra mit jelent "a dobozon kívülről" szemlélni az életet!